Elmosolyodtam miközben a kis cetli tartalmát olvastam. Újra Újra és Újra. Szeretlek. Leültem a földre és elgondolkoztam. Menniyvel könnyebb lenne ha élnének a szüleim. Mennyivel jobb lenne minden ha itt lenne anya. Minden más lenne.
-FEJEZD MÁR BE...NEM ÉRDEKEL HOGY MIT MONDASZ FELNŐTT FÉRFI VAGYOK HA INNI AKAROK AKKOR ISZOK!!!-ordította apa. Anya pedig ha volt ereje vissza ordított ha nem akkor csak sírt. Ez ment már hónapok óta. Anya tisztára depressziós volt apa meg csak ivott és ordibált. Nem voltak nagyon barátaim. Aki volt az már egy éve elköltözött és még nem találtam újakat.17 éves múltam és senkim sincs. Se barátok se pasi...se szülők..Minden azon a végzetes reggleen kezdődött...Anya és apa mikor felkeltem már nem voltak otthon. Elmentek dolgozni gondolom. Délután későn értem haza. 5 óra fele mert sétáltam.Anya és aa épp veszekedtek. Nem tudom min nem is figyeltem. Tányér tört össze ,majd sikítás és sírás. Újra kiabálás. A fejem fájt a sok hangtól. Sírás sikítás kiabálás tányértörés és elcsattant egy pofon is. Nem bírtam tovább. Fejvesztve menekültem ki az utcára. Az ég már sötét volt. Tél volt. A hópelyhek magányosan hullotak alá az égből. Mintha mindenki sírna... Nem érdekelt semmi és senki. Nem néztem körül az úton..szinte vágytam a végre...Amit utoljára láttam az autóreflektorja...amit utoljára halottam egy éles sikítás...amit utoljára éreztem...végtelen megkönnyebülés...
"Régen mikor emgkérdezték akarok-e élni azt feleltem igen...ha most újra megkérdeznék már azt felelném: nem."
